ARANYDÍJAS ÍRÁSOK-
  PETHŐ ISTVÁN MŰVEI

 
 
 

 

UTOLSÓ VACSORA

 

Miként Jézussal is történt, feladása napján, együtt volt az a csoport, -a tanítványok-, akik számítottak, ugyan akként történt Édesanyámmal is halála előtt.

Itt nem vacsora volt. Itt nagyobb esemény volt. Itt azok voltak együtt a nevezetes szombaton, akik mondhatni mindennapos vendégek voltak Édesanyám életében. Ez értendő abban, hogy azok a gyermekei, akik távolabb éltek, nem jöhettek akármikor Édesanyjuk meglátogatására. Azok, akik közelében éltek, gyakrabban találkozhattak. Ez a különös, bár nem mindennapi, de gyakori együtt lét, régi idők emlékét idézték majdnem minden alkalommal.

Tekintettel a nagycsaládra, és arra a puszta tényre, hogy Édesapánk csendőr volt hajdan,

Horthy Miklós idejében, minek következményeként Rákosi Mátyás megvont a családunktól minden megélhetési lehetőséget, nem voltunk gazdagok. Annyira nem, hogy alig éltünk egyik napról a másikig. De mivel élni akartunk, megtaláltuk a módját a megélhetésnek. Fel is nőttünk gyerekek.

Az életében mindenkinek ki kell, hogy jusson egy kis lazítás. Ezt többnyire játéknak nevezzük. Igenám, de a játszáshoz játék kell. Persze van olyan játék, ahol nem kellenek különös kellékek. Ilyen a bújócska, fogócska, stb. De ezeket sem lehet végtelenségig játszani. Kell más is. Olyan is, amit esőben, hóban, melegben, hidegben egyaránt meg lehet találni. Ezek olyan közkedvelt játékok, mint a gurítós kocka, sakk, kártya. Újabban számítógéppel is több féle játék áll rendelkezésre az idő játékkal való elűzésére.

Nos, itt egyet emelek ki a rugalmas játékhoz állásunkból. Játszottunk mi mindenféle játékot, de mivel sokan voltunk, olyan játék kellett, amihez többen kellettek. Erre volt jó a kártya. Persze kártyázni is lehet kettesben is. De nagycsaládban célszerűbb olyan játék, ahol többen kellenek. Erre volt jó az ötöshülü. Ez magyar kártyával ugyan úgy játszható, mint bármilyen más kártyákkal. De mi a magyar kártyánál maradtunk. Oly annyira, hogy elmondható erről a játékról, hogy családi játékká vált a családunkban.

Édesanyám tanított meg bennünket, gyerekeit is erre.

Nos, az esetem, amiről említést teszek, ennek a játéknak a körében zajlik.

Történt, hogy a többi napokhoz hasonlóan, a nevezetes szombati napon is ez ügyben jöttek össze a testvérek. Mármint azok, akik számítanak. Azok, akik többször, mondhatni gyakrabban máskor is összejöttek.

Kártyáztunk. Öten, Édesanyámmal együtt. Vidáman telt el a szombati napunk. Estébe nyúló volt a játékunk. Arra maradt végül abba a játék, mivel éjszakára dolgozni kellett mennem. Abban maradtunk, hogy holnap folytatjuk. Elköszöntünk egymástól annak rendje-módján. Édesanyámról nem vettünk észre semmi nyugtalanító, egészség hiányosságról tanúskodó bármi jelet. Igen nagy öröme telt a közös játékban egész idő alatt. Ezért is volt meglepő a másnapi megjelenésemkori közlés.

Édesanyám, mivel felszámolódott a vidéki tanyavilágunk, egyik fiánál élte életét. Ott zajlottak a nevezetes kártyacsaták is. Oda mentem hát én is másnap a megbeszélt játék folytatására. Ám közölte a gazdasszony, hogy elmarad a játék. Kérdezem, mi okon? Közli, hogy Édesanyám meghalt!

Meghökkentem. Hogyhogy? Hiszen semmi nem utalt arra, hogy baja lenne? Nem volt valóban. Mégis, mikor vasárnap reggel felkelt, és elkészítette a reggelijét, meggyengülve leült hirtelen az ágy szélére, ahova eldőlt, és vége lett. Semmi szenvedés. Semmi halál jel.  Mit lehet erre mondani? Csak gondolkodni lehet. Eltűnődni azon, hogy hányan vannak, akik nagy szenvedések közepette, hosszasan nyomják az ágyat, sok-sok gondot okozva a hátramaradóknak.

Nos, átvillant a gondolataim vonalán, hogy milyen életet élt. Az egész élete sem volt átlagos, bárki által leélt élet. Az Édesanyám élete nagyon megszolgálta azt, hogy a halál így jöjjön érte, hogy már szenvedése ne legyen. Hiszen volt benne része bőven.

Bár Jézust halálra kínozva, nagy fájdalmak után, keresztről levéve tették a sírjába, mégis veszem a bátorságot Édesanyám esetét hozzá mérni.

Noha Édesanyám nem szenvedett a pilátusi ítélet miatt, mégis meg volt neki is a keresztje életében, ami végül a bevégzését ennyire enyhítette. Mert bízott mindig Istenben. Bízott az útján, többször megnyilvánuló Jézusi jelenlétben. Bízott Jézus anyjában, Szűz Máriában. Lám, most megkapta azt a megnyugtató elégtételt, hogy az életét úgy fejezte be, hogy nem szenvedett vele. A hátra hagyottaknak nem okozott olyan lelki megtörést, mintha nagy kínok között, hosszú betegség után kerül a Mennyei ítélő elé.

Pethő István



 
 
Az alábbi fordító programmal lefordítható a honlap tartalma több nyelvre.
Figyelem!
Visszatérés, az eredeti oldalra:kattints újra itt, a fordító ikonra, és jelöld be az Original Page hivatkozást


 




 
 
 © 2009. SITE-MLM - Honlap szerkesztő