ARANYDÍJAS ÍRÁSOK-
  PETHŐ ISTVÁN MŰVEI

 
 
 

 
 
APAI MEGBECSÜLÉS

Történik ez esetem akkor, mikor még fiaim a tízedik évüket alig érték el.
Karácsonyra járt az idő akkor tájt.
Kivételesen esett akkora hó, hogy érdemes volt a Tököli Duna partra kimenni a töltésre szánkózni.
Ezt megtette más is. Voltak ott többen apukák egy, esetenként két gyerekkel.
A gyerekek vidáman voltak. Kipirult arccal húzták fel a laposról a szánjaikat lecsúszás után.
Az én fiaim is vidáman versengtek a többi gyerekkel, hogy ki szánkója csúszik tovább.


Nekem a gyerekkoromban nem volt szánkóm. Boldog voltam, ha egy falubéli gyerek megengedte, hogy egy-egy lecsúszást megejthessek a szánjával.
Mit szépítsem. Ritkaság volt.


Édesapánknak nem volt pénze szánkót venni.
A kézügyessége pedig nem futotta szánkókészítésre.
Így amilyen kezdetleges, jóindulattal szánkónak nevezhető alkalmatosságot tudtunk készíteni magunknak, olyannal „szánkáztunk”.
Persze nekünk, gyerekeknek mindig volt biztosítva „házi munka”.
Nem igen juthattunk addig, hogy a falusi gyerekekkel összejőve szánkázni mehessünk.
De volt, hogy összejött. Emlékszem egy ilyen „emlékezetes” esetre.


Ez az eset is csúfos véget ért. Édesanyám kikiabált hozzánk, hogy vigyünk be neki a konyhára a kútról vizet. Nem voltunk még olyan „nagyvödör vizet elbíró” nagyfiúk, de azért a távol, a völgyben levő kútról már bevittük Édesanyám helyett a vizet.
Nagy segítség volt ez Édesanyámnak, aki nem volt mindig az egészségének a magaslatán.
Ám most, ez esetben elkapott mindannyiunkat a szánkózhatnék, és a társaság is olyan volt, hogy nem akaródzott vízért menni.
Hát ennek az lett a következménye, hogy a szánkónkat szüleink megsemmisítették.
Így adódott, hogy mi laktunk dombos vidéken, de mi nem szánkózhattunk.


Hát most ennek adtam. Itt vagyunk a Tököli Duna parton, a töltésen, és ez a dolgunk, hogy szánkózunk. Élmény volt, ahogy a két fiam remekelt a lecsúszásban.

Látván őket, megkockáztattam a közel negyvenedik éveimhez nem illő kérdést.
Fel is tettem a fiúknak:

-Mit szólnátok, ha én is lecsúsznék egyszer?

Meglepett a válasz. Nagy lelkesedéssel fogadták mind ketten.
Sőt, a többi gyerek is, akik éppen sorukra vártak, és hallották a szándék nyilatkozatot, mind lelkesedéssel fogadták az indítványt.


Nem volt visszaút. Bevetettem a trükköt. Én is ráhasaltam a szánkóra, miután lendületet vettem. Megis indult a szánkó. De még hogy! Nem egyenesen, mint a gyerekek esetében, hanem kicsit ferdén indult a lejtőn. Mivel az én súlyom kilóban is több volt, mint a két fiamé összesen, a tehetetlenségi nyomatékom is messze túltett rajtuk. Olyan hosszan csúsztam le, hogy csaknem duplája volt a távolság annak, amit a gyerekek egyenesen lecsúszva meg tudtak tenni.

Ez már igen!
Ünnepelt a gyerek társaság, mikor illendően, -aki lecsúszik, húzza is föl a szánkót”- felértem. 
Itt kezdődött a gond. Mert a gyerekhad, akinek az apukája is kint volt, mind az apját unszolta a rekordom megdöntésére. Azok bizony nem akartak lecsúszni. Ezért, mikor a kissé csalódott ifjúság lecsúszott, szóltam a „makacskodó” apukáknak, hogy ne hagyják ki ezt a lehetőséget! Ennél jobb lehetőséget a szülő és gyerek kapcsolat megerősítésére nem lehet találni.  Felbuzdítottam őket, hogy az még nagyobb siker lenne, ha még fel is buknának a szánkóval.


Sikerem lett. Adtak a szavamra. Mikor felértek a gyerekeik a szánjukkal, apjuk ült fel rá.
Mivel az én általam felállított rekordot úgysem tudták volna megdönteni, úgy döntöttek, hogy elesnek. El is estek. Azt a gyereki örömöt, hogy az apjuk felbukott a szánkóval, nem lehet leírni. Nagy üdvrivalgások közepett verdesték le apjuk ruhájáról a havat, miközben apjuk, tettetett méltatlankodással sajnáltatták magukat.


Mikor a gyerekek ismét a lejtőn voltak, hálás köszönetet mondtak nekem, hogy rábeszéltem őket. Ilyen boldognak ritkán látják gyerekeiket, mint most. Azután még tettünk pár lecsúszást, menetrendszerű felborulással. De a terepet az ifjúságra hagytuk.

Ilyen szép szánkózó délután azóta sem volt. De az emléke is többet ér sok mindennél.

Pethő István




ÉDESAPÁM A JÓTEVŐ


Volt Soltszentimrén egy idős, beteg néni.
Volt ennek a beteg néninek egy kis földje a határban. Többek között barackfa is volt benne.
A barackfáknak van egy rossz tulajdonságuk. Egyik évben bőven teremnek, míg a másik évben alig. Most éppen a bő terméshozam volt a soros. A beteg gazdasszonya nagyon várta a beérését, mivel annak árából tervezett kicsit változtatni szegényes életvitelén. Már erősen azon gondolkodott, hogy a bő termést miként szedje le, és szállítsa haza, hogy azután eladásra a szövetkezetbe vitesse.
Ám az életnek is megvannak a maga furcsaságai. Talán a gondviselés felelős érte, vagy az igaz hite, ami a templomjárásra, isten imádására ösztönözte, de megesett az alábbi esemény.


Rákosi kormánya utolérte Édesapámat az után, mikor már megnyugodtak a kedélyek, amit az a tény váltott ki, hogy a Horthy Miklós utasítására ellent mondott. Többször került már említésre, hogy nem lőtte le azt az embert, akit Horthy Miklós, az akkori kormányzó akart Édesapámmal lelövetni.

Rákosi Mátyás, a szovjet bérenc, kommunista vezér, úgy próbálta likvidálni a volt csendőrt, hogy éhhalálra ítélte, miután a nép nem engedte a kivégzését. Ezt egy tilalommal oldotta volna meg.
Ki adta utasításban, hogy a volt csendőrnek pénzért senki munkát nem adhat.
Akit ezen tilalom ellenére rajta kap, az kerül bajba!


Ám, köszönet a Soltszentimrei lakosságnak, nem hagyták a volt csendőrt a családjával éhen halni, hanem pénz nélkül is adtak számára munkát. Megválasztották csősznek. A fizetsége természetbeni juttatás volt. Erről a tilalom nem rendelkezett. Mindenki, akinek volt őriztetni valója a határban, úgy fizetett érte, ahogy belátása diktálta. Kinek–kinek mije volt, abból adományozott.
Nem futotta fényűző életre belőle, de azért, biztosított volt a megélhetés.


A csőszködés is von magával némi emléket. Mint minden munkahelynek, ennek is voltak előnyös, és hátrányos oldalai. Egy ilyen esetet jegyzek meg most.

A fent nevezett beteges idős néni kertjében érett a barack. Messzire látszott az érés mivoltát eláruló sárga színe. Erre is oda kellett figyelnie a csősznek. Egy ebből adódó apropó a témám most.

Édesapám ismerte a nénit. Tudott arról, hogy a barackfa milyen érési állapotban van. Ezért is, jobban odafigyelt. Persze, a többi részekre is becsülettel, odafigyelve vigyázott.

Mint emberséges ember, mindenkihez volt jó szava. Mindenkit ismert a megbízói tulajdonosok közül. Rögtön észrevette, ha az arra ólálkodó személy indokolatlanul járt arra. Nem lévén igazoltatási joga, de azért szóba állt vele, és elfogadva a védőbeszédet, végig kísérte a jövevényt a bemondott útján.
Ez az ilyen út, többnyire terepszemle volt csak. Édesapám is tisztában volt ezzel a módszerrel.
Ám, meg nem említette, hogy át lát az ilyen trükkön. Végül is ez volt a feladata, hogy az ilyenekre odafigyeljen. Figyelt is.


Történt, hogy szemergett az eső. Szinte ajánlkozó idő egy kis érő gyümölcs jogtalan begyűjtésére. Hiszen a csősz ilyenkor nem járja a határt. Ilyenkor csak a rosszban sántikáló látja az időt megfelelőnek. Ám, Édesapám résen volt. Bár nem áztatta magát a szitáló esőben, de mindenre felkészülten lesben állt egy ilyen alkalmi eső ellen védő kis bódéban.
Mintha csak várta volna az érkezőt, aki menetrendszerű pontossággal jött is. De még hogy! Kocsival! Meg célozva a roskadásig megrakott, immár csaknem teljes érésében levő barackfát.
Nem is figyelt a bódéra. Pedig valószínű észrevette volna a benne csendesen meghúzódó mindenre figyelő csőszt. A csőszünk figyelt. Várta a tettlegességet. Nem kellett sokat várnia. A kiskosár hamar megtelt a szép, sárgálló barackkal, amit óvatosan a kocsi derékba borított. Szedte a következő kosárral. Ez ment a fa teljes leürítéséig. A kocsi derék is szépen megtelt. Elégedetten igyekezett a kocsira felülni. Ekkorra ért a csősz is oda. Emberségesen üdvözölte a tolvajt. Dicsérte a szép termést. Dicsérte a szorgalmat, amivel ilyen hamar leszedte a meglehetősen sok barackot. Ám felvetette a gondot is, hogy ennek a fának a gyümölcsére más is igényt tart. Mégpedig egy idős, beteg néni.
Ezért a kocsira Ő is felült. Bár ez nem tetszett a barackszedő kocsisnak, de elkísérte a nem túl közel lakó tulajdonoshoz, aki nem győzött hálálkodni, mikor a csősz előadta, hogy ez a „derék ember” „szívességből” leszedte, és haza is szállította a némi gondot okozó bő termést.


Mindjárt el is mentek a kocsi barackkal a szövetkezetbe. Ott gondosan leszedték a kocsiról, és lemérve kifizették a szép termést. A „fuvaros” pedig, örült, hogy nem lett nagyobb gond belőle, igyekezett minél előbb, minél távolabb kerülni. Az óta nem került a csősz szeme elé. Nem volt továbbiakban kíváncsi a durva szavakat mellőző, de annál inkább lélekbe mászó, szívre ható, Édesapámra jellemző „hegyi-beszédre”!

Pethő István

 


 
Az alábbi fordító programmal lefordítható a honlap tartalma több nyelvre.
Figyelem!
Visszatérés, az eredeti oldalra:kattints újra itt, a fordító ikonra, és jelöld be az Original Page hivatkozást


 




 
 
 © 2009. SITE-MLM - Honlap szerkesztő